Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2012.03.29

AZ ÉLET

A csillag lezuhan az égről.
Darabokra törve kialszik a fénye.
Csak míg leért,
addig vakította szemed.
Most a sötétség marad
s a föld mélyén egy üreg.

OKTÓBERBEN

Néha csíp az októberi szél.
Szélütött ember vagyok én,
Ki a hóvihartól vár reményt,
Bár hótlan a decemberi tél.

RÓMAI SÉTA

Miért kergeted folyton a világot,
megrészegülni nem fogsz a bíbor-valóságtól.
Nem kell őrülten a mámorral játszani,
csak szemeteresztve elvegyülni,
átadni magad Térnek és Időnek,
mely megszabadít téged a fogalom-rabságból.

 
REKVIEM I.

Lelegelték érzelmeimet
az íratlan törvények.
*
Fejembe vésték monogramjait
a lázadásnak.
*
Feltörtem bilincseit
a szeretetnek.
*
Letepert a gondolatok
kifejezhetetlensége.
*
Ötszög közé zárták
gondjaimat.
*
Én visszaküldöm sugarait
a Napnak.

TANULTÁL SZENVEDNI, TANULJ NEVETNI...
(Anyámnak)

Most kopasz fejű
tátogó vitézek
hada vesz körül bennünket.
Tőled kérnek kegyelmet
megbocsátasz nekik
s tovább szenvedsz.
Miattuk?
Emléküktől?
Anyám
hagyd őket
saját mocsarukba lesüllyedni!
Ne tégy megbocsátó
hamukeresztet homlokukra!
Látod?
Húsuk már oszladozik
a jelen kelepcéjében
s a rothadt bűz
könnyeket sajtol szemünkből.
Ablakot nyissunk
legyünk boldogok
tanultál szenvedni
most tanuljunk nevetni
saját bajunkon!

HA MÁR MEGUNTAD...

Ha megállsz egy sírnál,
nézz bele!
Egyszer ide fog futni
félénk életed.
Állj meg e helyen, hol
előre látod
jövődet.
Szemtől szembe egy lyukkal,
mondat végén a ponttal.
A mondat mindig legyen
összetett,
a vesszőknél szenvedhetsz
eleget.

CSENGŐ

Csak gondolatod töri ketté
Csak felborzolja hátadon a szőrt
Őr
Őrző
És védő
Csak eszed már a félelemé
A pillanaté
Így válsz pillanatnyi félelemmé.

SEM NEM

A vakondok hazáját sem
túrom fel.
Elégtételt sem kérek
a jövőért.
Szemöldökömet nem vonom fel,
ha oldalba rúg az Élet.
Istenhez sem könyörgök hitért,
ha perselyébe dobva a pénzt
nem jön a fényesség.
Keresztjét őrzöm csak szívem helyén,
mert itt hagyta nekem,
mikor felszállt az égbe.

FOHÁSZ
(Legjobb barátom halálára.)

Mi már felmértük a Végtelent
s felakasztott lelkünk
halálra ítélten kéri a feloldozást.
Szétreccsent csigolyánk
megbocsát
elszenvedt bűneinkért.
Uram!
Ki vagy ott fent
vagy lent!
Rakd egybe széjjelszórt álmainkat
emeld ajkunkhoz
gyógyszer gyanánt
s akkor tán
ordít még egyet a halott!
A körülfont kötelet
hántsd le csendben
sebző lelkünkről
balzsamozd be égi hiteddel,
hogy elálljon tőle a vérző élet

s puhán dobj le minket a földre!

 

ÉLET

Közönyben élő magányos lelked
eltűnik a nagy végtelenben
milliók között...

Meg kell halnod, hogy
jól kezd a napot,
mindig új emberként,
önnön lelkeddel egyesülve.
Új barátként
mások szívébe látni
s próbálni szeretni
a hontalanokat.
De hiába kezded újból a napot,
reggeli imád mindig ez marad:
Meg kell halnod,
ha élni akarsz!

SÜMEGI FENYŐHÖZ

Mondd, fáj,
ha gyantád
elhagyja tested kérgét,
s kínlódva csorog végig
fásult ráncaidon?
Ragacsos könnycseppek,
vagy
íly könnyű néked a fájdalom,
hogy magadhoz kötöd
s egy életre fagy rád bánatod?

Én is el szerettem volna sírni mindig,
hogy fáj az élet
s a nem-igazság igaz csak a földön,
mert magunk
ragasztjuk fájdalmunkat
törzsünkhöz,
s riasztjuk tüskeágainkkal
a susogó madarakat.

OTTHONOM

Anyám egy szétszabdalt szív.
Apám a szavak koldusa.
Az én nyakam körül abroncs
feszül.
Lásd
fáj az élet ajándéka.
Nézd
fél a lelkem tereád ragyogni.
Bocsásd meg neki
leitatott boldogságát!

SOSEM KAPTAM

Sosem kaptam játékszert
életet játszani.
Egészséges bőgését sem
hallottam az időszerűségnek.
Ha pöttyöslabdát
gurítottak felém
elszaladtam
bombának hittem
és
szétszabdalta szívemet
az ablakcsörrenés.

SZERELEM

Azt kívánod,
bizzam az Emberben?
Benned?
Szeretsz,
a szerelem önzővé tesz.
A Szerelem szeret engem,
te a Szerelmet szereted
s így leszünk mi egyek.
Hát, miért bízzam én
az Emberben?


CSALÓDÁS

Tudod-e, hogy a csalódások gyermekké teszik az embert? Nem lázad mások ellen. Előveszi egykori játékait, leül a sarokba és csodálkozó szemével kinéz az ablakon. Papírból virágokat vág ki, felragasztja az üvegre s azt hiszi, sárkányt ereget a réten. A bárányka szőrét megsimogatja, már nem is tudja, hogy valaki elhagyta. Majd hazafelé ballag, rongybabáit sorba ülteti és nádpálcával a kezében rájuk ordít, bízni nem szabad, hinni nem lehet. Hosszan rájuk néz, és a Paprika Jancsik szemében megcsillan a néma igazság. Csendben bólint, - tán el is mosolyodik. Aztán halkan elbújik a sarokba vonataihoz, kis műanyagkatonáihoz, s ha ajtaján valaki bekopog, szívéhez emeli játékfegyverét.


LOVAIMHOZ

Megszülték őket is.
Őket is Anya nevelte.
Sorsukat mégis máshoz kötik
- az emberhez.

Megszültek engem is.
Engem is Anya nevelt.
Szívemet kicserélem övével
s felnyerítem az égre:

Oly boldog vagyok,
hogy őket szerethetem!


TANÁCS A NŐKNEK

Bőgj!
Bőgj, ha kell!
Bőgd ki magadat!
Dobd ki keservedet,
ne emésszen téged!
Ki, ki, ki!
Ki mindent magadból!
Csak azt nézd meg,
hova dobod!
Légy üres,
sírd ki magadat!
Bőgj, sírj!
Hidd,
jobb lesz majd neked!
Bőgj! Sírj!
     Sírj! Bőgj!
Bőgd ki magadat!


"CÍM NÉLKÜL..."

Szeretnél menni. Nem tudod hová.
Valami űz, kerget, hajszol előre.
Valami ellopta álmodat -
Egy vágy, egy ösztön, kóbor ősök vére.
Útnak eredni, cél nélkül is, egyedül is;
Fel is út, le is út, nagy a világ!
Poros országúton dúdolgatva menni,
Vadvirág-bokrétát szedegetni,
Percekre megpihenni, újra továbbmenni,
A harmóniát keresni, mindenütt keresni.
Bejárni minden cserjét, bozótot?
Ha összetép, ha meg is vérez.
Inni "csak tiszta forrásból",
Igaz társat állatban találni.
Feledni mindent.
Nincs tegnap, se holnap.
Csak ma van. Kóbor, szabad, üdvösséges.

Gyáva vágyakozással figyellek, barátom.
"El kéne neked is indulni" - hajtogatom
magamban, és tudom, nem sikerül ez már
soha.
Megmaradnak a könnytelen sírások,
furcsa röhögések;
de egymásra nézni nem merünk,
igazságot hazudunk és néha álmodunk.
Élünk.

AZ IDEGENSÉGET LEBÍRNI
(Nagyapámnak)

Az idegenséget lebírni...
Az állandóan óhajtott biztonság álarcát,
Mindig-idegenséged való formáját belül:
"...Oly cél, minőt óhajthat a kegyes".

Furcsák vagyunk: bolondok,
Szerepjátszók: törekvők az azonosulásra.
Tudva és érezve annak soha el nem érhető
Végső lényegét.

Bizonyosságot kapni nagy bizonytalanságban,
Valami teljességet, a tökéletességet -
Ma már nehezen hiszem...

De szeretném elmondani Neked mégis
A nagy és ősznite hálát,
Hogy voltál, hogy adtál
Megnevezhetőt és megnevezhetetlent.

Emlékezni jó lesz és köszönöm, mert
Én, aki vagyok: leszek.
Csak a tanítvány tagadhatja meg a Mestert,
De a tagadás hajnala elmarad...

Nélküled tán más: jobb-rosszabb, boldog-
boldogtalanabb lehettem-lettem-volna.
Most őszinte szeretet és tisztelet kristályosodik bennem.

Így teljes. Én meghajolva biccentek:
Köszönöm...

Keserű hitvallás

Egy mámoros, vallató éjszakán
csendesen bekopogtattál hozzám.
Vidáman nyitottam ajtót,
végigmértél, bólintottál
és beengedtelek.
Valami kívül maradt belőled,
ma azt siratom.

Kinyitottam az ablakot.
Szerettelek volna a dohányfüsttel
együtt téged is kiszellőztetni.
Gúnyosan kacagtál.
„Nem. Te már az enyém vagy.”
Gyűlöltelek.

Beteggé tettél. Mostanában nehezen
alszom el.
Belátóvá tettél. Ritkán lázadok.

Igazságtalan vagyok hozzád.
Mindenért téged okollak.
Pedig csak tudatosítottál
bennem valamit.

Nem tudlak megtagadni.
Nem akarlak.


("HetedHéthatár" - 2008.05.09.)

 

Képversek I. >>
Képversek II. >>

 

A mappában található képek előnézete Képversek II.